Székely népművészet

A népi kultúra a nép szellemi életének a tükre, szóban, zenében, festett, faragott tárgyakon, mesék, balladák, regék, hiedelmek, táncok, dalok és versek formájában. A közösség művészetek, akik kiesebb vagy nagyobb tömegekben élő emberek, akik a kényszerűségben is szépet keresnek. Ez tudományosan megfogalmazva, most elmesélem, ahogy én megéltem, hallottam vagy olvastam:

Kápolnáson az élet nagyon korán kezdődött, a falu hajnalban már megelevenedett, az emberek ellátták az állatokat és ki lovát, ki ökrét befogva, vagy gyalog vállukra vették a kaszát, gereblyét, vasvillát, kapát és mentek ki a határba, mezőre, férfiak kaszálni, majd később a nők szénát szárítani, rendet forgatni és természetesen ebédet is vittek az emberüknek. Napközben olyan volt a falu mintha nem lakna ott senki, este éledt újra, vissza szállingóztak az emberek a mezőről, erdőből, megjöttek az állatok a legelőről, jött az esti fejés, etetés. Megint élt a falu, aztán lassan az emberek nyugovóra tértek.
Kemény verejtékes munka volt ez egész nyáron, aminek megvolt az eredménye, jó vagy rossz attól függően, hogy az Isten mit mért rá az emberekre, zúdított-e jégesőt vagy éppen szárazságot a földre. Mindennek megvolt az oka, itt jön elő a népi hiedelem például: János bának elverte a jégeső a zabföldjét és azt mondták az emberek:

„Az Isten nem ver bottal, pörösködött a testvérbátyával, itt a büntetése.”

vagy:

„Sándornak bő pityóka termése vot az idén, hál Istennek ódaadóan ápolta szülőanyját - nyugadjék békében szegény – megérdemli Sándor.”

Akkor mindent kapott az ember valamiért, jót, rosszat attól függően hogyan élt. Aztán jött az ősz, a betakarítások ideje, az emberek összefogtak, közös munkával ment a betakarítás, kalákában segítették egymást. Mikor végeztek az aratással, betakarítással eljött az ünneplés ideje, áldást adva az idei termésre. Vidám mulatságok követték egymást, hangos a szótól és a nótázástól. Tánc előtt, tánc közben, tánc után csak úgy dőlt az emberekből a sok szép nóta, folyt a tréfa, adoma, mese és csengtek a szebbnél-szebb versek és verses történetek. Mert versben írtak mulatságot, szerelmet, bánatot, minden jó és rossz hatást, ami érte őket.
Egy szerelméért aggódó fiatal, akit máshoz akarnak férjül adni így fogalmazza versben bánatát:

„Én Istenem ad megérnöm,
Kit szeretek aval élnöm,
Ha ezt meg ne adod érnöm,
Én Istenem vígy el ingöm!”

„Erdővidék az én hazám,
Katonának szült az anyám
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt fel jó apám.”

Egy asszony panasza, aki elúszott a házimunkával és haláleset is van a családban:

„Jaj, Istenem, Istenem,
Már sütnöm is kéne,
Szapulnom is kéne,
S ez a boldogtalan meghót!
Siratnom is kéne!

Ez a népköltészet, csodálatos versek, balladák maradtak ránk, ami a nép ajkán született szerzőjük ismeretlen. Kiérződik belőlük az emberekkel és a földdel való küzdelem, a havasok balzsamos fuvalma, hol vidám, hol szomorú.

Megragadva az alkalmat köszönetet szeretnék mondani minden olyan embernek, akik áldozatos munkával gyűjtötték össze népdalainkat, verseinket, akik tanítják néptáncainkat, akik festik a népművészeti motívumainkat és faragnak ámítóan szép dolgokat. Köszönöm!

Szeretném megemlíteni Erdélyi Zsuzsannát, – és sajnos csak nemrég hallottam róla – aki a népi imádságokat gyűjtötte össze, gyűjteményét Hegyet hágék, lőtőt lépék címmel adták ki. Mikor hallgattam az interjút vele, majdnem elsírtam magam, drága Nagymamám jutott eszembe. Remegő kezében láttam az olvasót és, ahogy morzsolta a szemeket furcsa hangon imádkozott, és most értettem meg, hogy milyen nehéz volt neki is az élete, amit emelt fővel viselt, magas egyenes tartású nő volt, elvesztette két gyermekét élete folyamán és sírni nem láttam, csak imádkozni hallottam reggel és este. Erdélyi Zsuzsanna gyűjteményéből egy reggeli népi ima:

„Hegyet hágék,
Lőtőt lépék,
Kőkáplonicskát láték,
Bellől arannyas,
Küel irgalmas,
Szent Világ Úrjézus Krisztus benne lakik vala.
Aran(y)hajával leeresztvel,
Arankönyveivel kicsordulval,
És aranszekállával kitépvel.
Eljöve Szent Világ Úristen és megkérdeztén:
Mié’t ülsz itt, Szent Világ Úrjézus Krisztus,
Aranhajadval leeresztvel,
Arankönyveidvel kicsordulval,
És aranszekálladval kitépvel?
Azé(r) ülök itt, Szent Világ Úristen,
Várom a harangokat, megkonduljanak,
A bűnösök ide folyamoggyanak,
Bűnbánatot tarcsanak,
Szent asztalomról táplálkoggyanak,
Hogy örök életet éljenek.
Aki esztet elmongya eszte lefektibe,
Reggel felkeltibe,
Testye beteg,
Lelke készül,
Boldog mennyország ajtaja nyitul’,
áment.”

Egy kicsit elkalandoztam, elvittek a gondolataim, térjünk vissza a népi szokásokra, őszi betakarítás, bálozás után megjön a tél, a falusi emberek nyaralási időszaka. Megszűnt a mezei munka, a széna fent volt a hiuban, a pityóka bent a picében és a finom savanyú káposzta ért karácsonyra a hordókban s a disznó is jó húsban volt már az ólban. Az emberek számba vették nyári munkájuk eredményét, nem volt olyan feszült az életük és ilyenkor értek rá a férfiak faragni, a nők szőnyeget, lepedőt, törülközőt szőni és festeni, hímezgetni. Ez volt az alkotás és a pihenés ideje, készültek szebbnél-szebb használati tárgyak, bútorok, ajándékok, amiket virágmotívumokkal díszítettek festve és faragva.

A nép szerette a cifrán díszített tárgyakat, különösen az eladósorban kerülő lányok viselete volt díszesebb a többinél „azért mert telik rá”, ez a gazdagságot szimbolizálta. A módos megadta a módját és divat lett a módiból.

A népművészet nagyon sok titkot, bájt rejt magában, amit nekünk is használnunk kell és vinnünk kell tovább, hogy nem csak a múzeumok őrizzék, mert az maga az élet. Ilyés Gyula a költő, mélyen simogató szavaival elmondja véleményét:

„Valamilyen szépérzéket mozdít meg bennünk, minden tárgy, melyet emberi tíz ujj formált ki. Az ember által embernek készített tárgyak magukhoz szívják, megőrzik, és utolsó perükig árasztják magukból a fájdalmukat és örömüket. A szívósságukat a mulandóssággal szemben. A harcukat a magunk és népünk halála ellen. Minden emberhasználta holtanyagban üzenet van. Minden szerszám beszél.”

A hagyomány

Sokat beszélünk a hagyományainkról más szóval tradíciónkról. Mit jelent a mi esetünkben? A hagyomány a közösségi magatartásformák, társadalmi, művészi módszerek összessége, a tapasztalat, a tanulság és hűség a népi alkotás minden vonatkozásában. Továbbá az elődök iránti tisztelet, szeretet és ragaszkodás kifejezése. Sajnos a paraszti életforma változásával párhuzamosan megváltozott az emberek viszonya a népművészettel és a hagyományokkal kapcsolatban. Lassan felbomlik a régi rend, a tárgyakhoz kötött viszonyulás. A hagyományossal való új együttélési lehetőség kapcsán, több tere van az egyéni leleménynek.

Törekednünk kell, hogy a paraszti életformától különböző életünkben, továbbra is célszerű maradjon népi alkotásaink nagy része. A népi művészet őseredeti formában nem vihető tovább, de teremthetünk a régiből újat! Az alkotót köti a hagyomány, saját közösségének elvárása és elfogadása, ha ez sikerül, akkor az alkotás az újrateremtett hagyaték része és öröme lesz. Én ezen dolgozom, azt szeretném elérni, hogy a népművészetet felújítva, újra bevigyem a magyar emberek otthonába. Azt szeretném elérni, hogy a modern „ikeás” bútorok közé be lehessen tenni faldíszeket, tárgyakat úgy, hogy motívumvilágát megőrizve, színvilágán változtatva ott lehessen velünk otthonunk része legyen. Nemrég sétáltam Budapest Váci utcájában és meglepve vettem tudomásul, hogy ritkultak a népművészeti boltok és a meglévő boltok választéka is nagyon szegényes, egyenesen fájt, amikor Kínából eredő tárgyakat véltem felfedezni. Gondolkodjunk el ezen egy kicsit. Félve teszem fel a kérdést miért? Szükségünk van nekünk arra a sok keleti szimbólumokat ábrázoló

tárgyakra? A mai gyerekek jobban ismerik az elefántot, mint a tehenet vagy ne adj Isten egy bivalyt, aminek a tején nőttem fel. Mély alázattal írom ezeket a sorokat, tele aggodalommal. Tegyünk valami jót magunk és gyermekeink érdekében, és vigyázzunk jobban hagyományainkra, a magyar nyelvünkre, gyökereinkre! A magyar népművészet haldoklik, ha nem fogunk össze és nem teszünk valamit, akkor meg is fog halni. A magyar nyelvünk is kopik, mindent egyszerűsítünk, például: Jókai műveit átírják, hogy érthetőbb legyen a fiatalok számára.

Nem vagyok én irodalmár, sem történész, egyszerű paraszt, munkás családból származom, nagyon sok tanulnivalóm van minden szempontból, de késztetést érzek arra, hogy megvédjem ami a miénk, ami szép és úgy van jól ahogy alkották. Gyimóthy Gábornak egy verse, Nyelvlecke a címe, idéznék pár sort belőle és képzeljük el, ezek a sorok milyenek lennének leegyszerűsítve:

„Egyik olaszóra során,
Ím a kérdés felmerült:
Hogy milyen nyelv ez a magyar,
Európába hogy került?
Elmeséltem, ahogy tudtam,
Mire képes a magyar.
Elmondtam, hogy sok, sok rag van,
S hogy némelyik mit takar,
És a szókincsben mi rejlik,
A rengeteg árnyalat,
Példaként vegyük csak itt:
Ember, állat hogy halad?
Elmondtam, hogy mikor járunk,
Mikor mondom, hogy megyek.
Részeg, hogy dülöngél nálunk,
S milyen, ha csak lépdelek.
Miért mondom, hogy botorkál
Gyalogol, vagy kódorog,
S a sétáló szerelmes pár,
Miért éppen andalog?”

Hát ilyen a népművészetünk is mind az anyanyelvünk. Hihetetlenül gazdag, sokrétű, színes és nagyon szép! Nem szabad hagyni elveszni egyiket sem.